2012.06.02.
2012.06.17. 09:50
Benéztem a Laxmi út-ra, vettem egy kurtát magamnak. Találtam egy helyet, ahonnan azt hittem, hogy remek felvételeket készíthetek, de aztán mégsem volt olyan jó. Egyébként még mindig jó a városban lenni, mindig van valami új és szép, csak macerás a távolság és a meleg miatt.
A kepsor elejen meg az lathato, ahol most lakunk. Vagyis a szembeszomszedok, de a mienk is ilyen.
https://picasaweb.google.com/103606212533607902767/120602LaxmiRoad?authkey=Gv1sRgCMjEwtjX-J3mEg
2012.06.01.
2012.06.17. 09:49
Ma a cég szervezett egy estet, azon kívül, hogy volt kaja, sok minden nem történt, olyan volt, mint egy normális havi egyszeri álló meeting, pedig a tervben az volt, hogy jön valami elõadó, aki valami lelkesítõ beszédet mond, és meditációt is tart. Azt azért megnéztem volna. Ehelyett csak lelketlenül ettünk és dumáltunk.
2012.05.31.
2012.06.16. 06:34
Van egy új lány Brazíliából. Nem durván ütõs a sztori, de azért mégis egy kicsit érdekes. A gyökerei Lengyelországban vannak, és ezt még a neve alapján is meg lehetett volna tippelni, az ugyanis Laila Feder, ami ugye majdnem Fedor. Na, és ez a vicces, mert kérdeztem, hogy miért nem Fedor, de nyilván ezt õ nem tudja, hogy annak kéne lennie, viszont mondta, hogy már így is eleget szívott ezzel a névvel, de a Fedorral még nehezebb lenne az élete. Mert, hogy a Feder is közel áll ahhoz a szóhoz, ami büdöset jelent portugálul, o-val ez még közelebb van.
2012.05.29.
2012.06.14. 06:33
Mangószezon van. Remélem egészséges, mert néha napi ötöt is megeszek. Amúgy jó cucc, és akár egy boltban is lehet öt különbözõ fajtát kapni.
Még mindig meleg van.
2012.05.25.
2012.06.12. 06:33
A minap eszembe jutott a környezetvédelem, és, hogy az itt hogyan megy. Hogyan írjak szépen arról, hogy itt azt telibe szarják. Nincs szebb kifejezés rá. Próbáld meg egy indiainak elmagyarázni, hogy miért faszább bringával, vagy tömegközlekedéssel járni, mint motorral, ha az, aki Kashmirba el tud menni, és ott a busz ablakán kidobálja a chipses zacskót. És itt nem arról van szó, hogy, mert aluliskolázottak. Nem, mert akinek van pénze azt taníttatták sokáig a szülei. Arról van szó, hogy fogalmuk sincsen errõl a dologról. Azon kívül, hogy a város is nagyjából maga egy szemétlerakó, még a természetet sem tisztelik. Számtalan példát tudnék említeni, nem fogok. De, tényleg, akkor nagyon ideges lettem, amikor ez a hegyekben történt.
Jó, nálunk is van ilyen, az se szép, meg itt több ember több szemetet csinál elv is közrejátszik. De akkor is, az durva volt. Egyenként meg mindenkinek nem tudom elmagyarázni.
Igazából a városban meg az az elv van, hogy majd jön az a csávó, aki felel ennek a területnek a tisztaságáért, és majd õ eltakarítja. Viszont, amíg nem jön, addig ott van, és miután végzett, azután félórával újra.
2012.05.18.
2012.06.08. 07:52
Körbenéztem a városban egy kicsit, mert tegnap láttam egy Ganpati szobrot, és gondoltam jó téma, de a fejemben a fénykép sokkal jobb volt, mint amit sikerült készítenem. Nincs rajta semmi érdekes, ezzel nem is untatnám a közönséget.
Szóval ma is sikerült egy kiadósat sétálni, mert azért motoron minden sokkal közelebb van. Fõleg, ha az ember tudja az utat.
2012.05.17.
2012.06.07. 07:51
Ma megint benéztünk a Shisha Caféba. Van egy új srác Kamerunból, na, õ nem volt ott. Viszont azért említem, mert az elõzõ nap említette a katonaságot, hogy õt is kiképezték viszont, ami érdekes, hogy fegyvert nem láttak, azt nem tudják használni, vagyis, ott nem tanították nekik. Inkább ilyen túlélési trükköket tanultak. Említette, hogy most már nagyon sokat tud gyalogolni, és, hogy tegnap ezért volt képes egészen a Koregaon Parktól idáig sétálni. Na, hát az 5 km. Ma a Shisha Caféból (ami a Koregaon Parkban van) hazasétáltunk. Vagyunk elegek tehát egy kameruni katonának.
A helyen meg megint egész jó zene volt, ilyen fúziós rock - jazz és tradicionális indiai hangszerek is.
2012.05.16.
2012.06.06. 07:50
Ma egy remek busszal mentem munkába. Igazából hárommal, de az egyik tényleg durva volt. Látni lehetett, hogy a kaszti kileng a rázkódástól.
Tettem pár próbát ezzel az éjszakai fényképezéssel.
https://picasaweb.google.com/103606212533607902767/120516NightPictures?authkey=Gv1sRgCJz8lvbQ1YDdyQE
2012.05.15.
2012.06.03. 07:45
Van járda. A riksások meg megkérdeznek mindenkit, aki riksára várhat, hogy hova megy, még akkor is, ha van utasuk. Ez sehol máshol nincs. Simán lehetne, azzal több gázt és pénzt lehetne spórolni.
Megnéztük a Rock Gardent, ami egész jó kis hely. Modern mûvészet, kövek. Víz. Játszótér. Jó hely a szabadidõ eltöltésére, és még olyan hinta is van, ahol nem csak 10 éves korig lehet játszani.
Mivel Larissa szereti a párna alatt hagyni a telefonját, így volt egy necces utunk oda-vissza a buszpályaudvarra, ahol a Delhi reptérre tartó busz csak az indiai idõszámítás miatt nem indult el 5 perccel a megérkezésünk elõtt. Most az egyszer az indian-time, ami maga egy fogalom, jól jött.
Aztán végül rengeteget kellett várnom a reptéren, de talán kicsit nyugtalan lettem volna a két órával késõbbi buszon.
New Delhi, a kormányépületek és a nagykövetségek viszont egy teljesen másik város képét festi, mint ami bennem él Delhirõl. Tényleg szép. Az utolsó kép az ott készült.
Szóval újra Pune, és akkor holnap munka. Jó volt az út. Sokat tapasztaltam alatta.
2012.05.14.
2012.06.02. 07:43
Jammu újra, de szerencsére csak a vonatállomás. Onnan van jegyünk Ambalamba, ahonnan Chandigarh, a következõ város érhetõ el.
Mivel a pénztáros nem volt túl segítõkész, így mi sem voltunk annyira jogkövetõek a vonaton. Lényeg, hogy a Sleeper jegyek megfizethetõek, és van hely ülni, a 3AC már ehhez képest háromszoros ár, a másodosztály pedig egyenlõ a GeneralClassal, amivel két srácként Tomoya-val délen nem volt problémánk, de Larissa nem akarta. Viszont a Sleeper jegy elfogyott, így csak másodosztályút tudtunk venni. 379km-re volt ez 96Rs. Mondjuk 450 Ft. Viszont a sleeperbe szálltunk. Larissa el is aludt, én meg a jegykezelõvel való beszélgetés során teljesen hülyének tettettem magam, õ meg szépen elmagyarázta, hogy miért nem jó a jegyünk ide. Egyébként nagyon kedves kis ember volt. Felajánlotta, hogy kifizethetjük a két osztály közti különbséget, de még a büntetéssel is jók lettünk volna, az csak 300 Rs. Viszont elõtte én fent voltam, és beszélgettem a szemben ülõ helyivel, aki egyébként Agra-ban dolgozik, vasutasként, míg az egész családja Jammuban. Így most õket volt meglátogatni. Szóval, elég jól elbeszélgettünk, így õ még meggyõzte a jegykezelõt, hogy még a két osztály közti különbséget se kelljen kifizetnünk. Így aztán elég jól jártunk, és kalandosan is.
Majd Ambala után busz Chandigarh-ba, ami egy elõre tervezett város. Jól el is lehet benne veszni a párhuzamos utcák miatt. Elvileg tisztább, de ez még mindig India, valahogy még mindig szemetes. Kicsit zöldebb, és az utak is elbírják a terhelést. Amikor big rush-ról beszélt a srác, akkor se volt semmi, ami bárhol bármikor Pune-ben tapasztalható.
Elvileg nyugatiasabb, és láttam is lányokat pólóban, és három férfit is rövidnadrágban. Igen, az már durva, soha eddig senkit, csak a tengerben, de még sokszor ott sem.
A városhatárnál volt egy tábla, miszerint: Welcome to Chandigarh. The City Beautiful. Hát vagy egy szórend ellenõrzés, vagy egy létige elhelyezése nem ártana.
Itt a célom egy klubba való benézés, de ma hétfõ van, és a szállások eléggé a központon kívül esnek. Így csak egyet találtunk, ott is „personal party” volt. Mondtam az õrnek, hogy az aztán izgalmas lehet. Nevezzük hát privát partynak. Szóval az nem volt, pedig a punjabi zene egy értékelhetõ mûfaj, még a klubzene tekintetében is, és még a számomra is az.
Eddig Chandigarhban láttam a leggazdagabb környéket. Rengeteg drága étterem egy sorban. Amúgy a város tervezését a francia Le Corbusier-re bízták. Így van pár szép villa is.
Ja, és a punjabi lányról annyit, hogy õk festik magukat. Nem mindegyik, de itt több, mint amennyi máshol.
2012.05.13.
2012.06.01. 07:39
Pahalgam. Bausuram és a Kasmir Valley.
Itt kellett volna eltölteni több napot. Aztán lehet, hogy azért mondom, mert ma remek, napsütéses idõnk volt, de lehet, hogy azért, mert találtunk olyan ösvényt, ahol csak mi voltunk, és póni meg nem. Viszont fent a réten nem volt egy perc nyugalom sem. Mindig akart valaki eladni valamit, ugyanazzal a szöveggel. Volt egy tag, akinek volt egy nyula, és azt hordozta magával, hogy fényképet csinálhatunk vele. Csináltunk, mert kedves volt, sõt még több pénzt is adtunk neki, mert viccesen keveset kért. Adtunk, mert legalább valamilyen ötlete volt.
Megnéztünk két helyet, és még több lehetõség is van itt hegyben mászni, így ezért lehetne itt több idõt eltölteni.
A reggeli sikerélményem egy cseh srác nemzetiségének felismerése az akcentusa alapján volt.
Szóval itt minden gyönyörû zöld, vízfolyások, patakok, óriási havas hegyek. Ha Manalival kéne összehasonlítanom, akkor itt szebb. Ott eleve már magasabban voltunk, itt voltak különbségek. Szépeket lehet szabadon mászni. Ha valaha még egyszer vissza fogok jönni, akkor ez lesz az a hely. Bausuram az elsõ hely, ez a rét. Onnan lehet több felé menni. Mi elmentünk a Kasmir Valleybe, ahol láttunk helyieket földet mûvelni, mosni, és még sok-sok hegyet is, és persze a völgyet is.
Pahalgam, a kezdõpont egyébként egy jobban kiépített hely. Sok hotellel, olcsó szállásokkal, kajáldával és minden egyébbel. De, hát a neten errõl sok infó nem volt. Elég nehéz látatlanban kitalálni, hogy az én ízlésemnek melyik hely fog a legjobban bejönni. Egyébként errõl gondoltam a legkevésbe, aztán meg mégis ez lett.
Amúgy lehetne ezekre a helyekre bérelt taxival jönni, ami, ha négyen megyünk, akkor már vetekszik a buszjegy árával. De, hát mi ketten voltunk. Viszont azzal akkor lehet jönni-menni, amikor mi akarjuk, és, ha az útba esõ faluban valami szépet látni, akkor azt ott megállítani. Most, ma szívesen megállítottam volna a buszt, mert voltak szép helyi emberek, öltözetek, tájak, és történések. Kérdés, hogy, ha én megállítom, akkor az olyan marad-e? Hosszútávon.
Este elhagytuk a szállást. A csávó irdatlan mennyiségû pénzt kért az opcionális vacsoráért. Amit megtanultam itt, az az, hogy ne jöjjek zavarba az ilyenektõl. És mivel közben én is kicsit elszámoltam magam, a végére még egy nekünk is túl jó ajánlattal zártuk a beszélgetést, nem csak egy neki rosszal. Mindegy, belement. Egyébként októberben még szarul éreztem magam, ha nem vettem meg a boltban azt, amire alkudoztam, ez most már nincs meg.
Este megint vissza kell mennünk Jammu-ba, mert csak azon keresztül lehet Delhibe jutni. Aki a jegyet intézte, akár egy burleszk filmbe illõ ember volt, szõlõt majszolva ért vissza a teljesen üresen hagyott boltjába.
A busz pedig valami eszméletlen emberszagú volt. Mivel a táskámat nem tettem be hátra, így volt nálam egy szappan. Azzal kellett az orromat belülrõl kikennem idõnként, hogy elviselhetõ legyen a levegõvétel. Szóval ennyire volt gáz.
Kasmir szép, de az aszalt gyümölcsök itt nem jók. Elvileg híres róla, de mind csak csomagolt, és pár minta alapján semmi extra, sõt néhány ehetetlen volt. Dió az bezzeg mindenhol van, de az annyira nem érdekes, mint a kesu, vagy a pisztácia.
2012.05.12.
2012.05.31. 07:34
Ma Sonamarg és a Tanjiwas gleccser.
Viszont reggel esett, így az idõ nem javult. Az egész buszút oké volt, nem esett, ellenben mikor mentünk, akkor igen. Így sátorban töltöttünk egy jelentõs idõt. Sonamargról annyit, hogy a katonaság szép számmal jelen van itt. A faluhatárban is annyi van kiírva, hogy az indiai katonaság üdvözli önt Sonamargban.
Ha elképzelem a Himaláját, akkor ide képzelem magam. Ez már tényleg olyan volt, amire joggal mondható, hogy gyönyörû, csak sok volt a felsõ, az esõ, és az indiai turista.
Teljesen ledöbbent mindenki, amikor mondtuk, hogy mi gyalog mentünk tegnap is. 5 km-t. Nahát. Tényleg durva.
Ahogyan fakul a bõrszín, úgy tûnnek fel a piros pozsgás arcok. Az út Sonamargba megegyezik az úttal Leh-be. Képzeljünk egy másfél sávos, néha jó minõségû utat magunk elé, szembejövõ forgalmat. És két nap utazást. Na, így lehet eljutni Lehbe Srinagarból, vagy repülõvel. Elvileg egy csodálatos hely az, de ez most nem fért bele.
Volt még pár érdekes dolog, azok a fényképeken.
2012.05.11.
2012.05.30. 07:33
Gulmarg és az õ Himalájája. Az Apharwat csúcs.
Gyakorlatilag egy családdal lakunk itt, kapunk reggelit, amit együtt költünk el. Kiváló tejeskávét és rántottát csinál a tulaj húga. Õk is muszlimok, a tojást is ismerik.
Busszal tehát Gulmargba mentünk ma. A buzi felhõk viszont a hegycsúcs körül voltak, így sokszor keveset lehetett látni. Mindegy, felmásztunk egészen az utolsó fenyõfákig, sárban, és végül hóban, viszont akkor tényleg a felhõben voltunk. Látótávolság 50 méterre csökkent, így az én és a csúcs címû kép egy én és a fehér háttér.
Gulmargban van egyébként egy Gondola nevezetû lanovka. Viszont a hozzá tartozó 300 méter hosszú sor is. Nem egymás után egy ember a sorban.
Larissával megegyeztünk, hogy az „indiai turista” egy borzalmas népcsoport. Egyrészt miattuk szívunk mi is, több szempontból is. Aki utazik, és indiai, annak rengeteg pénze van. Általában bõven több mint nekünk, így az árusok joggal feltételezik rólunk is, hogy tele vagyunk. Viszont nem. A másik, hogy ennek megfelelõen, ha egy õk utaznak, akkor mindig csak úgy tudják elképzelni, hogy rengeteget költenek, és nem gondolkoznak, inkább ráhagyják egy helyire, hogy mit csináljanak.
Ami idegesítõ, hogy van ez a póniló service. Lovakkal a hegycsúcsra fel. Ez ám a kihívás. Viszont kettõnkön kívül ma (ahogyan a következõ két nap alatt is csak ketten, egy lengyel és egy német srác) senki nem gyalogolt. Tehát a póni service majdhogynem kötelezõ. Késõbb pár helyi lakos kérdezte is, hogy hogyhogy nem béreltünk lovakat. Egyébként az ár 500Rs per ló alkuból indul. Mindez rengeteg kötöttségekkel jár. Ahogyan minden, ha van egy vezetõ. Ez csak azért idegesítõ, mert egymás után hússzal kell megbeszélni, hogy miért nem, és nem érti, hogy felmászni a hegycsúcsra miért jó.
A másik az indiai túristákkal az, hogy mindenki fényképet akar csinálni, ami egyrészt a néhányadik után már nem vicces, de ez egyébként fõleg a lányoknak gond. Másrészt meg ki vagy te? Nem is váltottunk egy szót sem, én meg nem vagyok állatkerti majom… De fõleg Larissával akartak fényképet. Aztán mondtam, hogy velem lehet, a lányt hagyják békén. Erre jött a miért kérdés. Akár a feleségem is lehetne, így mondtam nekik, hogy mit szólnátok, ha én kérném a te feleségedet ugyanerre. Haver, én nem, hogy fotót nem készíthetek vele, de még az arcát se láthatom. (Persze, ha vallásos muszlimról van szó, és nem hindu turistáról)
Van aztán a harmadik, hogy: „honnan jöttél?”. Persze ez egy normális kérdés, de a századik után Larissánál elszakadt a cérna, és mivel én a Hungary-vel ugyancsak megzavartam õket, õ ilyen válaszokat adott, hogy: apple, aligator és hasonlóak.
Aztán a végsõ megállapítás az, hogy ahol indiai van, ott sok indiai van, és indiai mindenhol van, így nyugalom az viszont nincs. Na, most, amíg a Tátrában, ha tízen keresztezték az utunkat, addig itt ezren. Nem vicc. A lényeg, hogy kicsit másképp képzeltem el a mászkálást. Bár a táj szép volt, csak felhõk és indiaiak ne lettek volna.
Visszafelé még a buszos is megállt a haver boltjánál, hogy vegyünk szép és drága dolgokat. Utána volt egy elterelés, így egy kashmiri kis falu belsejét is megnézhettük. Kriketteztek.
2012.05.10.
2012.05.29. 07:24
Srinagar tehát. Ez már tényleg Kashmir. Himalája, hegyek, hó és rengeteg katona. Menetelnek az út mellett, gépfegyverrel. Maga a város igazán szegénynek néz ki, viszont a legtisztább városok egyike. Nem tudom, hogy azért, mert a hozzáállás más, vagy azért, mert nincs pénzük szemetet termelni. A lakosság itt egyébként kilencven százalékban muszlim. És bõven fel lehet ismerni, hogy ki helyi, ki pedig indiai turista. A szállásadónk is úgy nevezte a turistákat, hogy „indiaiak”. Igazából belõlük él, de a fejét fogta, amikor mesélt róluk, hogy idejönnek, és mindig problémáznak, és óriási zajt csinálnak.
Ez egy olyan része Indiának, amit mindenféleképpen látni kell, hogy teljes legyen a kép. Nagyon más. Szinte egy másik ország. Igazából nem éreztem magam Indiában, fõleg az arcok miatt. De, hát õk is ezt akarják, egy külön országot, mondjuk, gazdaságilag biztos sokat segít, hogy Indiához tartoznak.
Megvettük a jegyeket a következõ három napra: Gulmarg, Sonamarg és Pahalgam. Ezek helyek a Himaláján belül, ahol lehet mászkálni a hegyben. Mindegyik pár órára Srinagartól, így minden este visszaérkezünk a helyre, bár így utólag, lehet, hogy máshogy jobb lett volna. Fõleg ez az indiai mentalitás miatt, hogy reggel bizony a 10-20-30 perces késéssel indulás még belefér, mert valamelyik turista úgyis késik, viszont visszafelé már dudált a sofõr, amikor két perccel késõbb érkeztünk a buszhoz. Na, de ez nem is ma volt.
Ma várost néztünk, mindenféle mogul kerteket, de ez engem annyira nem dobott fel.
A szállásunk egy hajón volt, itt a Dal tavon elég sok ilyen van, lehet ott aludni, elég nagy, nem mozog, így nem lesz beteg az ember. Lehet még a helyi csónakkal (Shikara) a tavon mászkálni, amit meg is tettünk. Vannak szigetek, ahol emberek földet mûvelnek, és házak, ahol laknak. Vannak boltok és csónakon zöldségeket szállító emberek is.
A városban még behívtak kárpitot nézni, de hát egy havi fizetésemtõl kezdõdtek az árak. Szépek voltak, de majd máskor.
2012.05.09.
2012.05.28. 07:21
Mivel Jammuban nem találtunk sok elfoglaltságot, így elmentünk egy közeli tóhoz helyi járattal. A reggel meg is volt a nap mutatványa, amikor a csávó a negyvenkilós méterszer méteres dobozzal a vállán, két kézzel a busz hátulján lévõ létrába kapaszkodva mászott fel és rakta le a rakományt.
Mansar Lake. Rengeteg hal a tóban, mert a horgászás tiltott. Állatrezervátum is van, és szerintem Krishnások is, akik mindezeket elkövették. A tavat néztük több órán keresztül, mivel Larissa odavan a teknõsbékákért, és itt volt öt-hat óriási példány.
Volt páva is, és tánc is. Elment a fél nap. Majd visszamentünk Jammuba. A baj csak annyi a helyben vett buszjegyekkel, hogy az árussal rengeteget kell beszélni, és a tényleges információ csak töredéke a beszédnek.
Jammuban egyébként már sok muszlim van, és az emberek bõre is fehéredik. Párra még azt is mondtam volna, hogy török.
2012.05.08.
2012.05.27. 07:18
Reggel négykor sikerült becsekkolnunk egy hotelbe, úgy, hogy aznapért megbeszéltük, hogy inkább nem fizetnénk, mint igen, viszont egyig aludtunk egy jót, mert ez a buszon alvás nem tartozik a legjobb pihentetõ módszerek közé.
Jammu igazából egy kis tévedés volt. Rengeteg tenni való itt nincs, van egy óriási templomrendszer (hogy nevezzem azt, ahol rengeteg templom van egy kapun belül?), ami azért megér egy látogatást, annak ellenére, hogy ott is, mindig le akarják húzni az embert, és nem értik meg, hogy attól, mert nagy fehér utazó ember vagyok még nincs rengeteg pénzem. Így a felhívásokat áldás kapásra az elsõ három „donation” („na, most jön az a rész, hogy pénzt adsz”) felkérés után visszautasítottam. Viszont háromszor is a teljes családomat megáldották, bár a 10Rs-nél azért többre számítottak. Egyébként a Raghnurath Temple-rõl van szó.
A városban volt az elsõ hely, hogy kettõnél több embert kellett keresni, hogy a 97%-os esélyünk meglegyen arra, hogy angolul beszélõt találtunk. Magyarul itt az angol egy elég nagy probléma, alig beszélik. Viszont egy külföldit sem láttunk a két nap alatt, így kuriózumok voltunk eléggé. Viszont a lakosok itt a hello, how are you helyett csak a hello-ig jutottak el az angoljuk miatt.
A templomról még annyit, hogy tele volt olyan szoborral, amivel még életemben nem találkoztam. Az átlagos Krishna, Ganesha, Shiva óriási szobrok megvoltak persze, de a kisebbek közül volt néhány érdekes is. Fényképezni nem lehetett sajnos, le kellett adni, így még titokban sem tudtam lencsevégre kapni azt, amelyik ülve valami állat belét szedte szét négy kézzel. Érdekes volt. Volt még egy óriási Shiva Linga is, ami talán 2.5 méter magas, az állványzat miatt legyen a kõ maga 1.5 méter magas. Monolit, természetes kõ, amin van két folt. A pap mondta, hogy melyik formába melyik istent gondolja bele, majd tejjel meglocsoltuk, szóval, lesz itt termékenység a késõbbiekben.
33 chror, azaz 330 millió betonba rakott kõ jelképezi Vishnut. Na, az is van itt. Biztos megvan annyi, mert rengeteg szoba van teli kövekkel a földön. Amritsarban a márványon járni kényelmes volt, itt azért ugráltunk a kövön a melegben.
Nem tudom hány államban van ilyen, de Jammu és Kashmir vicces, mert a fõváros télen Jammu, nyáron Srinagar. Nyilván, mert télen Srinagarba eljutni képtelenség, viszont nyáron kiváló a hõmérséklet ott, másrészt pedig meg kell mutatni, hogy Srinagar a miénk.
A telefonunknak meg annyi. Itt a másik indiai államban vásárolt sim-kártya nem használható, semmire. Gondolom a biztonság miatt. Mert, hogy Kashmir így az állam, Jammu és Kashmir elég kockázatos hely volt még nemrégiben. Most már elvileg oké, de, gondolom, nem akarják, hogy bárki is bármit szervezhessen, így nem csak a külföldi telefonok, de még a miénk is, Maharashtrából le van tiltva. Itt is az identitás felvállalása látszódik néha, pár riksán indiai zászlót láttam. Pakisztánit nem. És Jammu és Kashmirit sem, pedig ez az egyetlen indiai állam, aminek van saját zászlaja.
Közben átsétáltunk egy kellemes kis parkba, a Bagh-e Bahu parkba. Van egy erõd is ott, de azt nem néztük meg, annyira nem szoktak érdekesek lenni (Pune-ban is csak a hegymászás miatt jó).
Volt még egy halmúzeum, vagyis nagy akvárium. Majd vissza a parkba és beszélgetés sötétedésig. Vettünk holnapra jegyeket Srinagarba, de itt volt az elsõ komolyabb megmérettetés, ugyanis nem tudják az irodák, hogy másnap mennyi hely lesz, és milyen buszok jönnek, így csak aznap reggel, amikor az éjjel utazó buszok megérkeznek, tudnak mondani valamit. Mindegy, lett jegyünk. Fõleg megosztott taxikkal lehet eljutni Srinagarban, de az már a kényelmes utazáson tul van. 10 órás uttal számítva.
2012.05.07.
2012.05.26. 07:10
Megérkeztünk tehát Punjab államba, mégpedig Amritsarba. Ebben az államban vannak a szikhek, és a városban pedig a legszentebb helyük, a Golden Temple. Amúgy érdekes dolog ez, hogy a köznyelvben „Temple”-nek nevezik, mert úgy a hinduk hívják a templomaikat. Itt elvileg a helyes a „Gurudwara”, „Gurdwara” megnevezés lenne.
Reggel hatra érkeztünk, és este mentünk tovább, mivel rengeteg mindent nem lehet csinálni a városban, így láttuk a templomot reggel, délben, délután, és este is.
Nagyon vendég és turistabarát társaság fogad itt mindenkit. A cipõ, sõt még a táskák elhelyezéséért sem kell fizetni, ahogyan a fényképezõgép használatáért sem. Csak egy fejfedõt kell venni, vagy vinni magaddal. Illetve még egy érdekesség, amirõl egyikünk sem tudott, és így csak a tervet borította volna fel, ha kihasználtuk volna az ingyenes szállást, amit a templom nyújt a külföldieknek. Igazából Amritsarban sem lehet két napot eltölteni izgalmasan, így annyira nem is baj, de akár jó is lehetne.
Szóval a templom fehér márvány körül, majd egy tó (nevezzünk inkább medencének), és benne az aranytemplom. Elvileg 750 kg aranyból. Oda nem mentünk, mert a 100 méteres sor egy elég nagy kihívás, fõleg ebben a tempóban. Kívülrõl is csodálatos.
Emberek a vízben megmártóznak, imádkoznak, az õrök mókás egyenruhában figyelnek a rendre. Nagyjából ez az életkép egész nap.
Aztán leültünk egy árnyékos helyre megpihenni, mindenki ott ült, az árkádok alatt, amikor odajött egy nõ, hogy mégis hogyan ülünk itt. A baj csak annyi volt, hogy nyújtott lábakkal, így a talpunk a templom felé nézett, amit azért mégse. Ezt megértem, de köcsög volt, mert a két méterrel odébb ülõ indiaira meg nem szólt rá.
A templom után körbenéztünk az óvárosban, egy piacra is betévedtünk, de igazából semmi speciális helyi értékkel nem találkoztunk közben, bár a piac rész egy kicsi idõutazás volt, csak még az egy méter széles utcákon is a motorosok fellöknek, így aztán mégsem.
Voltunk még egy helyen, a Jallianwala kertben. Ez csak emlékpark 2000 fegyvertelen indiai halálának, amit a britek követtek el 1919-ben.
Aztán a program a Wagah Border ceremónia volt. Amritsar úgy harminc kilométerre lehet a pakisztáni határtól. A túloldalon az elsõ nagyváros Lahore. Viszont a két legközelebbi település Attari és Wagah. Na, innen a név. Amúgy különös, hogy az indiaiak a pakisztáni település nevével jelzik a határátkelõt, mi mindig a saját oldali névvel jelezzük szerintem. Elvileg a ’47-es szétválástól egészen ’99-ig ez volt az egyetlen határátkelõ a két ország között. 1999-ben nyitottak valami átkelõt Kashmirban, de ez már egy másik történet.
Mivel az ember nem tudja, mi van, mik a szokások, így kénytelen hinni a helyieknek, akik késõbb csak röhögnek, mikor kiderül az igazság. Késõbb Srinagarban amúgy láttunk egy riksát, amire az volt büszkén kiírva, hogy „Trust is weakness”. Hát ezt egyébként az indiai zászlóra is felvarrhatnák, úgy mindenkinek egyszerûbb lenne. Szóval aztán kimentünk a határhoz egy taxival, ami még a helyi tömegközlekedésnél is olcsóbb volt, viszont az, hogy „juj, máris késésben vagyunk, mert fél4-kor nyílik a kapu” nem egészen volt igaz, épp annyira volt még idõnk, hogy a helyi klubban együnk valamit, de tiltakozásképpen mi nem. A csomagot meg ott kellett volna hagyni a templomnál, mert a határhoz nem lehet semmit sem vinni, csak mobilt, útlevelet, fényképezõt és kaját.
Igazából meg lehet érkezni az utolsó percben is. Délután öt körül kezdõdik meg az ünnepélyes határkinyitás és majd húsz perccel késõbb a bezárása a nap többi részében zárva van az átkelõ. A határterület elõtt hatszáz méterrel van egy kapu, azt nyitják ki négy-félöt körül. Itt már rohadt nagy tömeg várt erre. Elvileg a kialakított lelátóra húszezer ember fér fel, nem tudom, a lényeg, hogy a kényelmesnél kicsit többen voltak, viszont volt a külföldieknek kialakított szektor, csak az útlevelet ellenõrzik. Tényleg rengetegen voltak. Az indiai oldalon. A másikon úgy kb. 200 ember. Egyébként még VIP páholy is van.
A ceremónia az indiai oldalon úgy zajlik, hogy van egy mûsorvezetõ, õ tüzeli a népet. Elõször lehívja a nõket és a gyerekeket a nézõtérrõl az útra, nagyméretû nemzeti zászlót oszt ki harminc méterre a határt jelentõ kaputól. Onnan futnak a zászlóval a kezükben egészen a határvonalig. Aztán vissza. Ez tart egy ideig, de mindenkire nem kerül sor.
Az esemény egyébként minden egyes nap megtörténik, hihetetlen, hogy ennyi embert érdekel. Valószínûleg ez egy esti program mindenkinek. Amikor errõl olvas az ember, mindig említik, hogy az emberek átkiabálnak a túloldalra. Ez volt: Bharat Mata Ki, Jay! Hindustan, Zindabad! (Hail Mother India!, Long Live India!) Azon kívül mást nem igazán, semmi durvaság nincs. Ez az ünnepség alatt folyamatosan, bármikor elõfordul. De fõleg akkor, amikor a ceremóniamester kéri a népet.
Ezután a lányok mennek le az útra, majd jön a zene, és a szép punjabi tánc. Mindig szép, ha a lányok táncolnak, de a punjabi különösen. Eközben az pakisztáni oldalon a nézõk megérkeztek. Ott egy dobos játszott zenét az úton. Azért volt bennem egy ilyen fura érzés, mert ez az egész kicsit olyan volt, hogy: „figyi, szakadni akartatok, most nézzétek: mi itt több százan bulizunk az utcán, ti még összesen se vagytok itt annyian, mi megtehetjük”. Aztán lehet, hogy rosszul érzem.
A táncolás után jött a katonai rész, amikor a csávók lerúgják a saját kalapjukat, annyira komolyan felrúgnak a levegõben. Érdemes pár videót megnézni róla. Rövid, tömör kézfogás, majd a zászlók párhuzamos leengedése zajlik.
Alapvetõen nem szeretem az ilyen katonai ünnepségeket, mert szerintem semmi értelme, de ezt igazán élveztem, és nem csak a lányok táncolása miatt, persze az azért hozzátett rendesen. (Amit egyébként ne úgy képzeljünk, hogy egy tánccsoport, vagy betanított munkások a közönség felé táncoltak, hanem tök civilek, maguknak). Nem, csak, mert volt benne erõ és érzelem. És jelentése is volt.
Ceremónia vége, visszagyalogolás a taxihoz, amin egyébként nagyon kedves gujarati fiatalokkal osztoztunk. Közben az árusok itt is vannak, de szerintem megmondták nekik, hogy, ne erõltessék, mert tényleg csak mondták, hogy mijük van, máshol néha 10 percig nem szállnak le rólad. Az egyik srác 5x mondta el, hogy mit akar eladni, viszont õt egy határõr el is cibálta, azóta se láttam.
Este még benéztünk a Golden Temple-höz, kiváló ötlet volt. Talán most volt a legszebb, most jött át a legjobban az, hogy aranyból van. Mondhatjuk, hogy volt belsõ kisugárzása.
Irány Jammu és Kashmir állam, Jammu Tavi, vagyis Jammu város.
Maris egy UPDATE, mely kapcsolodik a hataresemenyekhez:
2012.05.06.
2012.05.25. 07:00
Új élményekkel teli újra itt. Megmondom mi volt.
Három óra alvás után leléptünk Delhibe. Csak azért, mert Larissanak sok csomagja volt, kellett találnunk egy riksát, egyébként visszafelé, amikor jöttem akkor csak hazagyalogoltam a reptérrõl. A repjegyeket még március közepén vettünk meg, akkor 27eFt volt a Pune-Delhi retúr.
Az út sima volt, két óra, vonattal ez huszonnégy, viszont a reggeli borzalmas. Delhire nem sok tervünk volt, mert már mindketten voltunk itt. Csak a bõröndöket raktuk le az itteni gyakornokok lakásában, ahol a fürdõszobában éreztem Európában magam az utóbbi kilenc hónap alatt elõször. Meg találkoztunk egy ismerõssel Pune-ból, illetve vettem tea masala-t a fûszerpiacon hogy valami ízt is vigyek haza. Az alkudozás meg feltûnõen jól sikerült, igazából õk bukták el, mert a ráírt 140-et is kifizettem volna, de még mielõtt bármit mondtam, mondták, hogy oké, oké, legyen csak 80. Hát lett.
Kívülrõl megmutattuk Maximnak a Jama Majsidot, be nem engedtek, mert nem volt fényképezõnk. He? Ja, mert a fényképezõnként 200-at sokalltuk, egyet még kifizettünk volna, a többit táskába raktuk, múltkor ez mûködött, most mondták, hogy húzzunk a picsába. Legalább újra rájöttem, hogy miért utálom Delhit. A lakosság számával exponenciális arányban nõ a köcsögök száma is. Delhiben meg laknak páran. Nyilván szar ez így, nem ítélhetem el õket, mert mindenki pénzt akar csinálni, hogy legyen mit enni, de a delhi riksások, és árusok nem csinálják jól.
Bemásztunk még egy elég komoly környékre is. Csak a feeling és a képek kedvéért. Mivel Delhiben most elég meleg van, így kerestünk egy helyet, ahol van légkondi. Amit nem bírok az indiaiakban az itt is megjelent. Ez a „majd én megmondom, hogy neked mi a jó”. Szóval van egy lépcsõ felfelé, erre képesek kirakni egy táblát, hogy: „Go upstairs”. Kösz, mi mást tehetnék a felfelé vezetõ lépcsõkön, disznóvágást? Erre fent meg várnak minket, hogy akkor üljünk a 15-ös asztalhoz. Erre Maxim csak annyit kérdezett, hogy miért, mi van a 14-essel és a 16-ossal? Hát, de tényleg, hagy üljek már oda ahova akarok. Az étlap kiosztásánál is kaptunk nem várt információkat arra vonatkozóan, hogy mit együnk, annak ellenére, hogy ilyen kérés nem volt.
Este mentünk is a buszhoz, elég volt ennyi. Amritsar a következõ állomás. Amúgy az összes busz és vonatjegyet a helyszínen váltottuk, sose volt gáz ebbõl.
2012.05.05.
2012.05.22. 06:56
Ma este benéztünk egy ilyen táncos helyre. Csak egy idézet, aktualizálva: „India az egy leszbikus esküvõ”
2012.05.03.
2012.05.21. 06:53
Most is nagy utazás következik, valószínûleg az utolsó nagy. Még lesz pár kisebb, egyhétvégés út. Hampi és Hyderabad szinte biztos, illetve az egynapos vízesés keresõs utak. Hogy õszinte –, és érzelmes – legyek most egy kicsit: ez a hétvége kellett, hogy elgondolkozzak olyan dolgokon, mint például a barátság, és a dolgok fontossági sorrendje. Amikre rájöttem, azok közül sok minden nyilvánvaló, de ahogy észreveszem, nem csak nekem kéne elgondolkodnom ilyen dolgokon. Oké, vannak napok, amikor túlságosan csöpögõsen írok. Maradjunk a tényeknél: voltak hiányosságaim, sokat tanultam, van még hiányosságaim, nyitott füllel figyelek még a további tanulandókra, és az eddigieket remélem, nem felejtem el otthon sem. Talán ezzel, hogy leírtam, egyszerûbb lesz emlékezni.
Ma este Larissa from Brasil búcsúzása kezdõdik meg. Én elkísérem északra, de a többiek már nem sokszor találkoznak majd vele, csak vasárnapig van idejük. Este elmentünk a Shisha Café-ba, ami jó ötlet volt, mert már olyan régen voltunk valahol így közösen. Ma Jazz-Night van, de nevezzük inkább evening-nek, mert 11-kor van az utolsó rendelés. Egyébként szerintem ugyanaz a banda játszott, mint amit a múltkor láttam – mindenesetre, ami a lényeg: jól. Dumálgattunk, ettünk, ittunk, és hallgattuk a zenét.
2012.05.02.
2012.05.11. 05:38
Ma egy tizenkét éves körüli srác szolgálta fel az ebédet a „hotelban”. Fura. De jobb neki, hogy legalább nem építkezésen kell dolgoznia. Ez olyan közhelyes meg demagóg. Elmondok még egy történetet azzal kapcsolatban, hogy „nem mindegy hova születsz”.
Delhiben a lányok valami piacot akartak megnézni. Voltak kéregetõ 8-10-12 éves gyerekek. Az a szomorú helyzet állt elõ, hogy azokat – a szintén 8-12 éves, – piacon áruló gyerekek kergették el, de valami olyan stílusban, mint a kóbor kutyákat, ha közel jönnek. Az egy kicsit szomorú eset volt. Elgondolkodtató… maradandó…
2012.05.01.
2012.05.10. 05:37
Fürödtünk. Erõben mászkáltunk. Helyi házakat néztünk a pálmafák között. TV interjút adtunk. Hazajöttünk.
Ja, viszont megint egy elsõ alkalom. Sõt, rögtön kettõ. Utca embere még sose voltam. Ez is megvolt. És Krishnásokat is most láttam elõször ebben az országban. Énekelték a már Magyarországról jól ismert nótát. Háre há-áre.
2012.04.30.
2012.05.09. 05:37
Megint buszoztunk, Vasco-ba, ami viszont valóban egy borzasztó helynek néz ki. Csak átszálltunk. Láttunk helyieknek való tengerpartot, „nyomor”negyeddel a parton. Végül a Bogmalo beach-re mentünk. Ez is jó, tenger van, ember van szállás van. Oroszok is vannak.
A nap eseménye egyénként az – és most csak az erõs idegzetûek figyeljenek ide – hogy megtaláltam azt a kaját, amit már a gyomrom nem bír. Elsõ. Apukám nyilván ezt nem hiszi el, de tényleg az elsõ eset volt, amikor nem a megfelelõ irányba ment a tápanyag. Reggelre minden oké volt.
2012.04.29.
2012.05.08. 05:36
Szóval Goa a portugál hely. Ide érkezett meg Vasco Da Gamma Afrikát délrõl megkerülve. Így tele van portugál cuccal a környék. A reggeli úszkálás után – miközben a nyakamat meg is húztam ez egyik hullámban, ami késõbb templomnézegetésnél nem volt kellemes - meg is néztünk párat. A Basilica Bom Jesus pl.: egy bazilika. Benne pedig Fransisco Xavier relikviája. Teste, konzerválva. Bár, ebbõl sok nem látszik, mert öt méterrel a padló felett van egy emelvényen, ahova nem lehet feljutni, így csak gondolni lehet, hogy ott van. A bazilikát egyébként Panajitól, az állam fõvárosától nem messze, Old Goa-ban kell keresni. Itt azért még tudtak templomokat építeni, sokkal szebbek, legalábbis európai szemmel nézve, mint a többi, Goában található – nyilván, mert a portugálok húzták fel ezeket.
Viszont volt egy történeti múzeum, ahol legalább megtudtam, hogy volt egy csomó portugál helyi kormányzó, és, hogy tovább voltak itt, mint a britek. Egyrészt hosszabb ideig, másrészt késõbb is léptek le. 1505-tõl 1961-ig volt itt valaki Portugáliából.
Volt egy hely, ahol szentek faszobrai voltak kiállítva, alá pedig pár mondat az illetõrõl. Na, több érdekesség is volt ott. Egyrészt egy csomó tényleg hasznos infó, ki õ, mit és miért csinált. És. Hogy mikor van koplalás érte, a tiszteletére. Lehet, hogy van ilyen a keresztény vallásokban, simán lehet, de én most hallok errõl elõször. A hinduban tudom, hogy van ilyen, kollégák tartják is. Ha nincs ilyen a keresztényeknél, akkor ez megint egy dolog, amit a keveredés hozott.
A másik. Azt mondja a felirat: „St. Martin of Tours. Born in Pannonia, Hungary...” Na, mondom mi a fene, nem is tudtam. És tényleg nem tudtam. De aztán a felirat folytatja: „…in the IV. century”. Hát, mindegy, nem nagy baki, csak 600-700 évvel késõbb kezdõdött egy Hungary itt.
Megnéztünk még pár festményt és pár templomot, aztán a fõvárosban foglaltunk egy szállást az éjre. Azt hittem Panaji egy borzasztó hely, ezzel szemben egy nagyon szép kis mediterrán hangulatú város, színes kis házakkal. Kicsit szerintem szentendrei honvágyam is lett tõle.
2012.04.28.
2012.05.07. 05:35
Mivel múltkor nem jött ki olyan olcsón ez a Goa túra, így most megpróbáljuk a költségeket alacsonyan tartani. Így rögtön egy helyi busszal mentünk az elsõ strandra. Madgaon-ból (Margao Margaon) az Agonda beach-re. Ez tanácsos, annyival nem hosszabb, mint amennyivel olcsóbb. A fejenkénti 250 helyett 38 pénz. Így az elsõ négy sör ingyenesnek tekinthetõ. Igaz egész túra alatt nem ittam annyit. Ezek az indiai sör árak teljesen leszoktattak róla.
Azt hiszem az Agonda Palace nevû helyen van a világ legkedvesebb indiai nõje. Kaptunk szállást hihetetlen olcsón, bár egész idõ alatt nem sikerült eldönteni, hogy most azért, mert nincs szezon, vagy miért. Mert máshol azt mondták, hogy bizony szezon van. Az idõjárás szezont jelzett nekem. Bár a tengerparton senki nem volt rajtunk kívül. A tengerben. Voltak emberek, de csak az árnyékban, az éttermekben.
A tenger jó volt, nagy hullámok, tiszta víz, puha homok.
Találtunk két darab kókuszdiót. A japánok még nem láttak ilyet, enni meg még annyit se ettek, így végre használatba vehettem a svájcibicskát, úgyhogy vacsora is volt.