Reggel hatra érkeztünk, és este mentünk tovább, mivel rengeteg mindent nem lehet csinálni a városban, így láttuk a templomot reggel, délben, délután, és este is.

Nagyon vendég és turistabarát társaság fogad itt mindenkit. A cipõ, sõt még a táskák elhelyezéséért sem kell fizetni, ahogyan a fényképezõgép használatáért sem. Csak egy fejfedõt kell venni, vagy vinni magaddal. Illetve még egy érdekesség, amirõl egyikünk sem tudott, és így csak a tervet borította volna fel, ha kihasználtuk volna az ingyenes szállást, amit a templom nyújt a külföldieknek. Igazából Amritsarban sem lehet két napot eltölteni izgalmasan, így annyira nem is baj, de akár jó is lehetne. 

Szóval a templom fehér márvány körül, majd egy tó (nevezzünk inkább medencének), és benne az aranytemplom. Elvileg 750 kg aranyból. Oda nem mentünk, mert a 100 méteres sor egy elég nagy kihívás, fõleg ebben a tempóban. Kívülrõl is csodálatos. 

Emberek a vízben megmártóznak, imádkoznak, az õrök mókás egyenruhában figyelnek a rendre. Nagyjából ez az életkép egész nap.  

Aztán leültünk egy árnyékos helyre megpihenni, mindenki ott ült, az árkádok alatt, amikor odajött egy nõ, hogy mégis hogyan ülünk itt. A baj csak annyi volt, hogy nyújtott lábakkal, így a talpunk a templom felé nézett, amit azért mégse. Ezt megértem, de köcsög volt, mert a két méterrel odébb ülõ indiaira meg nem szólt rá. 

A templom után körbenéztünk az óvárosban, egy piacra is betévedtünk, de igazából semmi speciális helyi értékkel nem találkoztunk közben, bár a piac rész egy kicsi idõutazás volt, csak még az egy méter széles utcákon is a motorosok fellöknek, így aztán mégsem. 

Voltunk még egy helyen, a Jallianwala kertben. Ez csak emlékpark 2000 fegyvertelen indiai halálának, amit a britek követtek el 1919-ben. 

Aztán a program a Wagah Border ceremónia volt. Amritsar úgy harminc kilométerre lehet a pakisztáni határtól. A túloldalon az elsõ nagyváros Lahore. Viszont a két legközelebbi település Attari és Wagah. Na, innen a név. Amúgy különös, hogy az indiaiak a pakisztáni település nevével jelzik a határátkelõt, mi mindig a saját oldali névvel jelezzük szerintem. Elvileg a ’47-es szétválástól egészen ’99-ig ez volt az egyetlen határátkelõ a két ország között. 1999-ben nyitottak valami átkelõt Kashmirban, de ez már egy másik történet.

Mivel az ember nem tudja, mi van, mik a szokások, így kénytelen hinni a helyieknek, akik késõbb csak röhögnek, mikor kiderül az igazság. Késõbb Srinagarban amúgy láttunk egy riksát, amire az volt büszkén kiírva, hogy „Trust is weakness”. Hát ezt egyébként az indiai zászlóra is felvarrhatnák, úgy mindenkinek egyszerûbb lenne. Szóval aztán kimentünk a határhoz egy taxival, ami még a helyi tömegközlekedésnél is olcsóbb volt, viszont az, hogy „juj, máris késésben vagyunk, mert fél4-kor nyílik a kapu” nem egészen volt igaz, épp annyira volt még idõnk, hogy a helyi klubban együnk valamit, de tiltakozásképpen mi nem. A csomagot meg ott kellett volna hagyni a templomnál, mert a határhoz nem lehet semmit sem vinni, csak mobilt, útlevelet, fényképezõt és kaját. 

Igazából meg lehet érkezni az utolsó percben is. Délután öt körül kezdõdik meg az ünnepélyes határkinyitás és majd húsz perccel késõbb a bezárása a nap többi részében zárva van az átkelõ. A határterület elõtt hatszáz méterrel van egy kapu, azt nyitják ki négy-félöt körül. Itt már rohadt nagy tömeg várt erre. Elvileg a kialakított lelátóra húszezer ember fér fel, nem tudom, a lényeg, hogy a kényelmesnél kicsit többen voltak, viszont volt a külföldieknek kialakított szektor, csak az útlevelet ellenõrzik. Tényleg rengetegen voltak. Az indiai oldalon. A másikon úgy kb. 200 ember. Egyébként még VIP páholy is van. 

A ceremónia az indiai oldalon úgy zajlik, hogy van egy mûsorvezetõ, õ tüzeli a népet. Elõször lehívja a nõket és a gyerekeket a nézõtérrõl az útra, nagyméretû nemzeti zászlót oszt ki harminc méterre a határt jelentõ kaputól. Onnan futnak a zászlóval a kezükben egészen a határvonalig. Aztán vissza. Ez tart egy ideig, de mindenkire nem kerül sor.

Az esemény egyébként minden egyes nap megtörténik, hihetetlen, hogy ennyi embert érdekel. Valószínûleg ez egy esti program mindenkinek. Amikor errõl olvas az ember, mindig említik, hogy az emberek átkiabálnak a túloldalra. Ez volt: Bharat Mata Ki, Jay! Hindustan, Zindabad! (Hail Mother India!, Long Live India!) Azon kívül mást nem igazán, semmi durvaság nincs. Ez az ünnepség alatt folyamatosan, bármikor elõfordul. De fõleg akkor, amikor a ceremóniamester kéri a népet.

Ezután a lányok mennek le az útra, majd jön a zene, és a szép punjabi tánc. Mindig szép, ha a lányok táncolnak, de a punjabi különösen. Eközben az pakisztáni oldalon a nézõk megérkeztek. Ott egy dobos játszott zenét az úton. Azért volt bennem egy ilyen fura érzés, mert ez az egész kicsit olyan volt, hogy: „figyi, szakadni akartatok, most nézzétek: mi itt több százan bulizunk az utcán, ti még összesen se vagytok itt annyian, mi megtehetjük”. Aztán lehet, hogy rosszul érzem. 

A táncolás után jött a katonai rész, amikor a csávók lerúgják a saját kalapjukat, annyira komolyan felrúgnak a levegõben. Érdemes pár videót megnézni róla. Rövid, tömör kézfogás, majd a zászlók párhuzamos leengedése zajlik.

Alapvetõen nem szeretem az ilyen katonai ünnepségeket, mert szerintem semmi értelme, de ezt igazán élveztem, és nem csak a lányok táncolása miatt, persze az azért hozzátett rendesen. (Amit egyébként ne úgy képzeljünk, hogy egy tánccsoport, vagy betanított munkások a közönség felé táncoltak, hanem tök civilek, maguknak). Nem, csak, mert volt benne erõ és érzelem. És jelentése is volt. 

Ceremónia vége, visszagyalogolás a taxihoz, amin egyébként nagyon kedves gujarati fiatalokkal osztoztunk. Közben az árusok itt is vannak, de szerintem megmondták nekik, hogy, ne erõltessék, mert tényleg csak mondták, hogy mijük van, máshol néha 10 percig nem szállnak le rólad. Az egyik srác 5x mondta el, hogy mit akar eladni, viszont õt egy határõr el is cibálta, azóta se láttam. 

Este még benéztünk a Golden Temple-höz, kiváló ötlet volt. Talán most volt a legszebb, most jött át a legjobban az, hogy aranyból van. Mondhatjuk, hogy volt belsõ kisugárzása. 

Irány Jammu és Kashmir állam, Jammu Tavi, vagyis Jammu város. 

 

 

Maris egy UPDATE, mely kapcsolodik a hataresemenyekhez: