Gyakorlatilag egy családdal lakunk itt, kapunk reggelit, amit együtt költünk el. Kiváló tejeskávét és rántottát csinál a tulaj húga. Õk is muszlimok, a tojást is ismerik.

Busszal tehát Gulmargba mentünk ma. A buzi felhõk viszont a hegycsúcs körül voltak, így sokszor keveset lehetett látni. Mindegy, felmásztunk egészen az utolsó fenyõfákig, sárban, és végül hóban, viszont akkor tényleg a felhõben voltunk. Látótávolság 50 méterre csökkent, így az én és a csúcs címû kép egy én és a fehér háttér.

Gulmargban van egyébként egy Gondola nevezetû lanovka. Viszont a hozzá tartozó 300 méter hosszú sor is. Nem egymás után egy ember a sorban. 

Larissával megegyeztünk, hogy az „indiai turista” egy borzalmas népcsoport. Egyrészt miattuk szívunk mi is, több szempontból is. Aki utazik, és indiai, annak rengeteg pénze van. Általában bõven több mint nekünk, így az árusok joggal feltételezik rólunk is, hogy tele vagyunk. Viszont nem. A másik, hogy ennek megfelelõen, ha egy õk utaznak, akkor mindig csak úgy tudják elképzelni, hogy rengeteget költenek, és nem gondolkoznak, inkább ráhagyják egy helyire, hogy mit csináljanak. 

Ami idegesítõ, hogy van ez a póniló service. Lovakkal a hegycsúcsra fel. Ez ám a kihívás. Viszont kettõnkön kívül ma (ahogyan a következõ két nap alatt is csak ketten, egy lengyel és egy német srác) senki nem gyalogolt. Tehát a póni service majdhogynem kötelezõ. Késõbb pár helyi lakos kérdezte is, hogy hogyhogy nem béreltünk lovakat. Egyébként az ár 500Rs per ló alkuból indul. Mindez rengeteg kötöttségekkel jár. Ahogyan minden, ha van egy vezetõ. Ez csak azért idegesítõ, mert egymás után hússzal kell megbeszélni, hogy miért nem, és nem érti, hogy felmászni a hegycsúcsra miért jó. 

A másik az indiai túristákkal az, hogy mindenki fényképet akar csinálni, ami egyrészt a néhányadik után már nem vicces, de ez egyébként fõleg a lányoknak gond. Másrészt meg ki vagy te? Nem is váltottunk egy szót sem, én meg nem vagyok állatkerti majom… De fõleg Larissával akartak fényképet. Aztán mondtam, hogy velem lehet, a lányt hagyják békén. Erre jött a miért kérdés. Akár a feleségem is lehetne, így mondtam nekik, hogy mit szólnátok, ha én kérném a te feleségedet ugyanerre. Haver, én nem, hogy fotót nem készíthetek vele, de még az arcát se láthatom. (Persze, ha vallásos muszlimról van szó, és nem hindu turistáról)

Van aztán a harmadik, hogy: „honnan jöttél?”. Persze ez egy normális kérdés, de a századik után Larissánál elszakadt a cérna, és mivel én a Hungary-vel ugyancsak megzavartam õket, õ ilyen válaszokat adott, hogy: apple, aligator és hasonlóak. 

Aztán a végsõ megállapítás az, hogy ahol indiai van, ott sok indiai van, és indiai mindenhol van, így nyugalom az viszont nincs. Na, most, amíg a Tátrában, ha tízen keresztezték az utunkat, addig itt ezren. Nem vicc. A lényeg, hogy kicsit másképp képzeltem el a mászkálást. Bár a táj szép volt, csak felhõk és indiaiak ne lettek volna.

Visszafelé még a buszos is megállt a haver boltjánál, hogy vegyünk szép és drága dolgokat. Utána volt egy elterelés, így egy kashmiri kis falu belsejét is megnézhettük. Kriketteztek.