Tegnap valami „fesztivál” volt. Azt is fesztiválnak nevezik, amit otthon maguknak ünnepelnek. Ez most egy olyan volt. Puja a betakarított élelmiszerekhez. Tegnap volt hagyományosan az a nap, amikor befejezik az aratást. És, hogy minden rendben legyen, azért csinálnak egy tiszteletadásos napot.

 Ma volt egy csávó itt Pune-ban, elvileg életvezetési tanácsokat ad, és elvileg angolul. Nem fogom tudni megerõsíteni, hogy mit mond, végül is elmentem, és nem angolul volt. Amúgy van 5-10e ember lehetett ott, egy nagy csarnok volt tele emberekkel. Ravi Shankar, de nem az a Ravi Shankar, aki zenél. Õ csak beszélt, és amúgy rengeteg követõje volt.

   Reggel korán indultunk egy másik helyre. A terv két másik strand meglátogatása volt. Hát igazából egy sem lett belõle. Ne engedd, hogy egy indiai tervezzen valamit. Rengeteg példa volt már rá, hogy nem szabad hagyni a tervezés részét. Még jó, hogy egy tervezõirodába jöttem ide dolgozni, de ez egy más téma, habár, mondjuk, van, ami itt is túlzás. Amúgy remek a problémamegoldó képességük, ha azt nem számítjuk, hogy a problémát õk saját maguknak generálják az elõrelátás teljes hiányával.

 Dapoli beach. Így 24 évesen az elsõ igazi tengerparti élményem. Így most én mosolyogtattam meg mondjuk a brazil lányt a tudatlanságommal. Tudtam, hogy sós, de, hogy az mit jelent, azt nem. Tudtam, hogy van olyan, hogy hullám, de, hogy miért is jó, azt nem.

Ma olvastam egy ilyet. Azt nem tudom, hogy ebbol mennyi az igaz, a lenyeg, hogy ezt gondoljak magukrol.

A tearol. Azt mar irtam, hogy egy fajta van itt, tealevel szempontjabol. Ami altalanos, az a keszites modja, amiben a teak egy kicsit elternek, hogy van amelyikbe raknak a teahoz specialisan összeallitott masalat, vagyis fuszert.

Azt is lehet, hogy irtam, hogy gyömbert azt mindig raknak bele, vagyis, illik belerakni, es, hogy tejet is. Azt meg talan nem mondtam, hogy az elkeszitest ugy vegzik, hogy a vizbe belerakjak a tealevelet, vagy, hat "port", es együtt forraljak fel. Na es ez itt a lenyeg. Miközben mindenre odafigyelnek minden etkezesukre, hogy mikor mit jo enni, akar evszaknak megfeleloen is, vagy, hogy a kismamanak mi jo, meg a gyereknek, meg akarmi, addig erre figgyet hanynak. Arra, hogy ez mergezö. Nem tudom mennyire, de ezzel ök is tisztaban vannak. Az biztos, hogy a dobozokon rajta van, hogy ne igy keszitsd a teat.

 Visszatérés a megszokott ritmushoz és a cukornád dzsúszhoz. Szigorúan maximum heti egyszer.

 Ahogyan mutogattam a képeket, úgy jöttek elõ a történetek. Elvileg a Taj Mahal kezd sárgulni, mert a közelben van valami gyár. Meg, hogy sokáig építették persze, és, hogy amikor végeztek, az összes munkásnak amputálták a kezét, hogy soha, sehol a világban ne tudjanak ilyes szépet készíteni.

 Vissza a munkába. Kell egy kis idõ, hogy újra kedvem legyen hozzá.

 Megérkezés. Újra meg kell szervezni csomó dolgot. Én kicsit soknak találtam, amikor elmentem, hogy 11 ember lakik együtt. Mostanra 17-en lettünk, hivatalosan. De aztán van, aki most utazik. Így csak 15-en lakunk együtt. 

Ahmedabad csak az átszállás miatt volt betervezve, ott elvileg sok látnivaló nincs. Aztán lett. A többiek találkoztak Naim-mal, az indiai sráccal, akivel most már csak együtt laktunk Pune-ban. Én találkoztam Priancával, akirõl november végén volt szó. Louis, ez nem csak. 

 Tegnap este a két német srác elég szarul volt. Ezen nem ér viccelõdni, de lehet, hogy az európai kajától? Mindenesetre én a csajokkal elmentem a városba. Egyébként itt nagyon nyomják az árusok, és itt kell a legerõsebbnek lenni ilyen szempontból. Ne ide gyertek elõször. Szerintem párral jól össze is vesztem, mert a szokásos harmadolós árral indítottam, de lehet, hogy õk nem akartak annyira lehúzni. Egy órán keresztül bírtam a shoppingolást, de amikor még ennyi idõ sem volt elég a csajoknak a fejenként három ajándék megvásárlására, sõt, egyre se a kiterveltek közül, akkor gondoltam, hogy ez még egy darabig el fog tartani.

 Ha Shimla a majmok városa, akkor Jaipur a galamboké. Meg a narancssárga színé, meg a rózsaszín épületeké, meg az árusoké, meg a turistáké, meg az érdekes helyeké is egyébként. Jó kis város ez. Vannak új buszok is. 

 Ja, igen. Amikor vonatoztunk, akkor láttam pár tehenet a mezõn, nem négy lábon. Ez lehet az a bizonyos hely. 

 Most Delhibe érkeztünk, a régibe. A szállás egy muszlim környéken volt. A Jama Masjid-dal egy utcában. Egy óriási mecset. A muszlim részeken jóval több állat van. Fellógatva…. Aztán ki kellett jönnunk, mert kezdõdött az istentisztelet. Elõször hallottam ilyet, ahogyan istentiszteletre hívják a hivõket. A nõk Indiában nem vehetnek részt ezen. A muszlim nõk sem.. Nem tudom miért, az indonéz lány sem tudja, pedig õ muszlim.

 Ez a város jól csinálja. Vannak ilyen segítõ emberek. Nagyon furcsa volt, hogy tényleg segít, és semmit nem akar utána. Aztán voltak fiatalok, akik iskolai feladathoz kérdezgették a turistákat, hogy miket szeretnek enni reggelire, meg, hogy milyen változtatás lenne szerintük jó a városban. 

 Elvileg reggel hétre kellett volna megérkezni. Erre ott voltunk már hajnal négykor. A busz az új állomásra érkezett, onnan még egy busz a régire a belvárosba. Ott valahonnan megtudhatták, hogy külföldiek jönnek, mert 20-30 rohant a busz után, a megfelelõ megállóhelyre. Aztán kerestünk szállást, találtunk. Szállást találni egyszerû volt, majdnem mindenhol. Delhiben volt drága egy kicsit, de máshol olcsó is volt, jó is volt, közel a városhoz volt, jó, hát meleg víz az nem volt mindenhol. 

 Ma elvoltunk a szállás közelében. Én tollasoztam a gyerekekkel, akik a házban laknak. Ettünk, ittunk, kézzel készült helyi ruhákat néztünk. 

 Solang Valley. Helyi busz fel, egészen 2400 méterig. Ez egy síparadicsom. Elvileg. Ha van hó, akkor biztosan. Síelhetõ hó hiányában felmentünk az itt található Shiva templomhoz. Ez 2704 méteren van. Életem legmagasabbja. Eddig. De amellett, hogy magas a többi a lényeg, hogy körben ott vannak a 3-4-5 ezres csúcsok, bár még nem derítettem ki, hogy pontosan melyiket láttuk.

Manali egy kisváros a Himalájában. Ez az a hely, amit a legjobban vártam. Mármint a Himalája. Az út csodás tájakon vezet el az 1950 méter magasan fekvõ városba.

Delhi durva volt, nagyon agresszív riksások és árusok. Itt nagyon meglepett az emberek nyugodtsága. Valószínûleg a hideg miatt nem annyira izgágák. Ja, igen, itt már hideg volt. Kicsit karácsonyi hangulatom is lett ettõl. 

Manalinak saját nyelve van, a hindit nem is beszélik, inkább az angolt. Kullubinak hívják a nyelvet. Egyébként úgy gyanítom, hogy a közelebbi nagyobb városban Kullu-ban is beszélhetik ezt a nyelvet. Aranyos emberek, nem is tudom, néhány nagyon tibetinek nézett ki, néhány meg kifejezetten európainak. 

Most nincs szezon, így találtunk megint 450 Ft/nap/fõ áron helyet. Old Manaliban van a szállás, eszméletlen kilátással.

Ugye a hindu nõknek van orrpiercingjük, aranyszínû, általában kicsi. Itt, Manaliban ez nagyobb és a közepén egy piros pont van. Egy aranyszirmú virágra emlékeztet, mondjuk. 

Általános divat a férfiak körében a tibeti stílusú kalap viselése. A fül fölött kezdõdõ kerek kalap. Képen látható biztos valahol.

Este benéztünk a városba. Nõvel ne menjen vásárolni az ember. Fõleg ne kettõvel. 

Vannak boltok, ahol ki van írva, hogy nincs alkudozás, és, hogy ez egy állami bolt, és az árak az állam által vannak biztosítva. Ott azért jó áron lehet dolgokat venni. Máshol ugyanaz a cucc kétszer annyi volt. Ott lehetett alkudni. 

 Sok helyen lehet látni, hogy a gyerekek szeme ki van festve. Annyira nem is tûnt fel eddig. Ez elvileg nagyon indiai dolog, de hát máshol én még nem jártam Európán kívül, de az indonéz lány mondta, hogy ez náluk nincs, és õ úgy tudja, hogy ez indiai. Szóval egy síró gyereknél volt észrevehetõ, aztán már kezdtem jobban figyelni, és rengeteg gyerek szeme ki van festve fekete színûre, körbe. Az is szokás, hogy a homlokra festenek fekete pontot, vagy a lábfejekre. Vajon miért? Mert, hogy csúnya, az biztos. Abban hisznek, hogy amit megfestenek, az gyorsabban fejlõdik és/vagy egészségesebb lesz késõbb. Hogy jobban lásson, hogy okos legyen, vagy, hogy hamar tanuljon meg járni.

 Pár tanács: ha a riksás 150 rúpiával kezdi, akkor általában a 40-50 reális. És erõsnek kell lenni, nem kell mutatni, hogy alig van idõd a vonat elindulásáig, mert akkor nem fognak lejjebb menni. Tovább is lehet állni. Vannak helyek, ahova fizetniük kell a behajtásért. Meg kell keresni a kordont, és azon kívül kell keresni valakit, ez vasútállomásoknál is szokott lenni. Északon nem használják a méter alapú ármegállapítást. Mondjuk úgy azért nehéz alkudozni, hogy az ember nem is tudja, hogy mennyire van. De ez a harmadolós dolog bejött általában, összehasonlítva az eddig tapasztalt Pune tarifával.

 Reggel csónakázás a Gangeszen, köd, napfelkelte, mászkálás. Aztán kaptunk a hoteltõl egy idegenvezetõt, aki történeteket mesélt Gangeszrõl, Ganésháról, templomokról miközben körbejártuk az óváros egy részét.

 A vonaton sok más nem történik. A vonaton hideg van, mindenki vigyen magával több réteg ruhát, meg takarót, vagy plédet. Ja, és ne a legjobb szandálotokban gyertek. Szerencsére vittem mindent, de azért még így se volt elég. Vonatos utazástól meg félni nem kell senkivel semmi nem történt, még aki a cuccát nem is tartotta szem elõtt, azzal sem. A cuccával sem. 

 Igen. 37 óra vonatút, ebbõl 24 óra ma:), szerencsére egy szünettel Bushawalban. Persze senki sem tudta, hogy majd át kell szállni, de mindegy, kérdeztük, mondták. Körülnéztünk a városban, volt egy templom. Aztán vonat újra. Ez a város egy nagy központ vasút szempontjából. Az állomáson pedig külön locsolórendszer van azért, hogy a „kérjük csak a pályaudvar elhagyása után használja” feliratot semmibe vevõ emberek cuccát eltakarítsák valahogyan. Azt múltkor sem értettem, hogy a flakonos víz miért olcsóbb a pályaudvaron és a megállókban, mint a városban például. Még az árusok is, akik a vonaton mászkálnak, õk is ugyanolyan olcsón adják. Nyilván, mert ezt bárki tudja csinálni, aztán nagy a verseny.