Mindegy, elvileg mostanában divat vegának lenni. Nem baj. Mondjuk, akkor nem tudom, hogy hogyan van egy tonna receptjük csak zöldségekbõl. Mondjuk biztos a non-veg azt jelentette, hogy hetente egyszer vagy még ritkábban találtak húst otthon. 

Ami pedig érdekesség, és egy rövid kis anekdota is lehetne, az a következõ. Manapság sokan esznek húst a hinduk közül is. De 99%-ban egyikük sem visz húst a munkahelyére az elõre elkészített ebédben. Inkább otthon esznek vacsorára, valami komolyabb ital, pl. egy sör mellett.

Aztán.

Az van, hogy kerestem egy olcsóbb éttermet a közelben. De nem találtam. Megkérdeztem egy lányt a munkahelyen, hogy tud-e valamit. Nem tudott. De közben mondta, hogy van olyan, hogy nõk készítenek kaját másoknak. Én akartam más lenni, így a mai nappal már a harmadik kaját kaptam a nõtõl. Itt a közelben lakik. Az elsõ nap a szembesítés volt, meg, hogy ki mikor miért, de azt, hogy mennyiért még konkrétan nem. Csak, hogy havi ezer alatt. Ami szerintem tök jó. Több szempontból is. Egyrészt nem sok pénz, az étteremben csak az egyik részéért fizetnék ennyit, és ez pedig három részes kaja. Aztán ott van, hogy nem kell csinálnom semmit, csak odamennem, leülnöm, várnom két percet, és távoznom a kajával. Háztartásbeli, így este mindig otthon van. Vagy ki tudja. Aztán az is fontos, hogy megint sok fajta indiai kaját ehetek. Eddig kiválóak voltak. Biztosan változatosabb, mint amit én ki tudnék találni, plusz még kitalálgatnom sem kell. Nem is tudom, milyen hátránya van ennek. Nem tanulok meg fõzni. Talán ennyi. De, hát, indiai alapanyagból indai kaját, magyar alapanyagból magyar kaját. 

Cukornád van-e nálunk? Úgy hallottam, hogy az fõleg csak melegebb éghajlatokon van. Nálunk meg csak a répa?

Merthogy, ahogy írtam a cukornád ügy van most. Ki is próbáltam, hogy milyen az. Kiváló, tényleg. Persze citrommal és gyömbérrel. Van egy gép, ami helyben préseli a nádból ki a levet, ahhoz hozzá a két dolog és kész. Víz hozzáadása nélkül.

Ma volt itt egy indiai lány, Prianka. Hát, ekkora hatással ember nem volt még rám életemben. Komoly dolgokat mondott, és hittem neki. Sok ember mond komoly dolgokat, ezek közül soknak nem hiszek. Neki tudtam hinni. Jó meglátások, emberiesség.

Egy NGO-nak dolgozott pár éve, van egy örökbefogadott fia. 26 éves. Gujarati. Van pár álma, közülük az egyik most teljesült. Találkozni akart az indiai miniszterelnökkel. Találkozott vele. Nem is az a lényeges, hogy beteljesítette az álmát, szerintem. Hanem az, hogy hogyan kerülhetett oda. Az NGO-nál gyerekekkel foglalkozott. Család nélküliekkel. Remekül csinálta, talán több díjat is kapott érte, és emiatt hívták meg egy beszélgetésre. De nem is az a lényeg, hogy emiatt meghívták egy beszélgetésre az elnökkel, hanem az, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy miket csináltak, hogy miért jó tanítani a gyerekeket. Mint ahogyan Szilárd Leó tízparancsolatában is szerepel biztosan más megfogalmazásban. Nem a végcél elérése a legfontosabb, hanem, hogy milyen úton éred el azt. Hogy közben mennyi jó dolgot tettél, és, hogy mennyire szeretted azokat. Valahogy így volt abban a tízparancsolatban, és szerintem ez pontosan olyan lehetett. 

Az is egy fontos dolog. Amit ki is rakta fb-ra. Ne mondd azt nekem, hogy köszönöm. Nem magam miatt csináltam, hanem azért, mert adni akartam valamit, amiért nem várok el semmit. 

Az indiaiak soha nem köszönik meg az ételt. Mert az anya tudja, hogy a gyereke mit szeret, azt készít neki. És tudja, hogy ez a feladata. És szereti a gyerekét, így nem is feladatként fogja fel. 

Kedvesnek lenni és szeretni nem szavakkal kell.